Él Nemeshanyban egy ember, Elemér bácsi. Az utolsó vízimolnárok egyikének dédunokája. Ül a malom kertjében, az öreg háromlábú fonott széken és őrzi egy letűnt kor emlékeit.
Ahogy Elemér bácsi mesél, úgy nem mesél senki! Életre kell előttünk a malom, látjuk a fehér kötényes dédapát, aki molnárként nagy tiszteletben álló férfiú volt, ott Nemeshanyban az 1900-as években. Mert ő nem csak kiváló molnár volt, hanem egy talpig úriember, aki a malom kapuját ing és nyakkendő nélkül soha sem hagyta el.
Elemér bácsi mesél, kedvesen, türelmesen a Pestről jött messzi népnek és örül, hogy érdekel a története, vagy a malom története. Nem tudni melyik kié. Összeolvad, egybemosódik, mert a malom, a molnárság az ő családja, csak így együtt léteznek.
Elemér bácsi nem panaszkodik, pedig 1952-ben elvette az állam a malmot, s ezzel mindent elvett, ami valaha fontos volt nekik. Aztán a 70-es években visszavásárolhatták és azóta mást sem tesz fiú, unoka, dédunoka, ükunoka csak igyekszik őrizni egy darab történelmet.
Az ősz hajú, kék szemű Elemér bácsi nevet és a hatéves szőke, kék szemű kisfiú visszanevet rá. Mennek kéz a kézben felfedezni a malom történetét.
Kiszorulunk a meséből, kívül állók leszünk. A háttérből figyeljük őket. A nagy tenyér vezeti a kicsit. Mázsálnak, forgatják a fogaskereket, szitálnak, zsákolnak közben csillog a szemük.
Repül az idő, pedig már lassan másfél órája barangolunk a malomban.Közben megtudjuk hová lett a Kígyós patak, mi a különbség az alulcsapott és a felülcsapott vízikerék között, hol pihentek a gazdák amíg várták, hogy lisztté váljon a gabona.
A malomból kilépve a takaros kis portára, ízelítőt kapunk a magyar őshonos állatokból. Elemér bácsi könnyedén leszakít pár szomorúfűz ágat és az izgatott szőke fiúcska máris boldogan lép Matyi szamárhoz, Rómeóhoz a kecskéhez vagy a gyönyörű szürke marhához, s kezdődik a barátkozás.
Nehezen indulunk útnak. Vissza-vissza lépünk, a hídon nem akaródzik áthaladni. Apa még egyet és még egyet kérdez, továbbfűzi a beszélgetés fonalát, a gyermek fotóz, minden fűszálat, virágot, követ.
Félünk, ha beülünk az autóba elillan valami, ami egy rövid időre a mienk is volt.De aztán eljön a búcsú szomorú pillanata, amikor indulni kell, de tudjuk vagy inkább érezzük, ide még visszatérünk, Nemeshanyba, a molnár dédunokájához, akit Csizmadia Elemérnek hívnak.