2011. augusztus 27., szombat

Váratlan hajnali látogatók

Utálok korán kelni és órára. Este szívesen éjfélig is fenn maradok, csak reggel ne kelljen hajnalban és óracsörgésre ébrednem. Ez alól persze a nyár kivétel! (na, nem az óracsörgést illetően) Mert nyáron már korán fel kel a nap, mert csivitelnek a madarak, mert már hajnalban meleg van, és mert olyan állatok is látogatást tesznek nálunk, akikre nem számítunk. Valamiért a mókusokat mindig nagyon kedveltem. Olyan kedves, jópofa állatoknak tartom őket a gombszemeikkel. Ráadásul lenyűgöző technikájuk van, ahogy futkosnak és akár több métert is képesek megtenni két fa között. Néha amikor állatkereskedésben látok eladó mókust el fog a vágy, hogy hazavigyek egyet. De aztán mindig kijózanodom, egy ilyen mozgékony kis állat kizárt, hogy jól érezze magát egy ketrecbe zárva! (bár jelzem, ez bármelyik állatról elmondható) Az első látogató Lillafüreden érkezett hozzánk, reggelizés alatt. Miközben majszoltuk a vajas kiflit és reggeli bambulásunkba:-) merültünk, megjelent a kis erdei lakó a szemközti óriásira nőtt mogyoróbokron. Ugrált a vöröses-barna bundájával vesszőről- vesszőre és elképesztő sebességgel kapkodta le a mogyorókat a levelek takarásából, majd egy gyors rágás, pattanások hangja és már szállt is lefelé a mogyoró héja. Másnap és harmadnap reggel szintén meglátogatott bennünket. Igyekeztem fotót készíteni róla, de olyan gyorsan mozgott, hogy lehetetlen volt (csodálom a természetfotósokat, bár az ő objektívjeik kicsit jobbak). Aztán elfogyott a mogyoró és nem jött többet. A társát szintén a reggeli órákban pillantottuk meg a patakág fölött a makkot szemezgetve. Ő viszont elég exhibicionista volt. Lejött a fa derekán egész a földig és onnan szemrevételezett bennünket, majd bemutatta akrobata tudását a fák között. Sajna akkor nem volt nálam gép. Aztán eltelt pár hét és ki is ment a fejemből a mókus sztori, amikor a Balaton parton üldögélek, szürcsölgetem hajnali órán a jól megérdemelt tejeskávémat és mit látok a teraszról, az óriásira nőtt fenyőfák között kis barátunk ugrál a tőle megszokott lélegzetelállító ügyességgel. Na ekkor gondoltam (már sokadszor)arra, hogy miért is nincsen örökké nyár, így még a hajnalok is elviselhetőbbek:-)




 











(A képek nem az én felvételeim.) 

Nincsenek megjegyzések: