Úszunk, úszunk, úszunk!

Az úszásnak már korábban is szerettem volna egy fejezetet szentelni. Az úszás egészséges, talán az egyik legegészségesebb sport, élettani hatásaihoz kétség sem férhet. Ráadásul hasznos is, mert ha az ember tud úszni kitágul számára a világ. Számos sport épül az úszásra: vízilabda, vitorlázás, evezés, búvárkodás, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig az ember gyereke tud úszni, a szülő fellélegezhet, s végre megszűnik a gyomorszorító görcs, amely korábban összerántotta, minden olyan alkalomkor, amikor a csemete 10 cm-nél mélyebb vizet közelített meg. Nálunk különösen fontos szerepet tölt be, mert mindketten imádjuk a vizet és az ehhez kapcsolódó sportokat. Ráadásul apa versenyszerűen úszott vagy tíz évig, kajakozott és a mai napig vitorlázik, szörfözik. Így természetes volt, hogy a gyermeket 3 hónaposan babaúszásra cipeljük. Na persze a kisfiúnk kézzel-lábbal és főleg hangerővel tiltakozott a procedúra ellen. Pedig akkor már simán fürdött a nagy kádban apával, álltam vele félórákat a zuhany alatt és rég nem zavarta az arcára, szemébe fröccsenő víz. Túl volt az első víz alatti merülésén és mégsem. Amikor betöltötte a 6 hónapot újra próbálkoztunk, de a változás csak a hangerőben volt mérhető. Ekkor úgy döntöttünk egy időre felhagyunk az úszás témával. Persze ez nem ment túl könnyen egy állandóan vízben levő családnál. Apa a maga módján elkezdte vízhez szoktatni egy szem kicsi fiát és gyönyörű eredményeket ért el nála. 2 évesen simán felhozta a medence aljáról a játékot, "átúszott" a lábunk között, beugrott a partról a mély vízbe is. Lehetett őt dobálni, forgatni a vízben. Soha nem használtunk sem úszógumit, sem karúszót csak mellette voltunk. Ennek ellenére amikor felkínáltuk a babaúszást számára, újra komoly ellenállásba ütköztünk. Most már meg is fogalmazta: nem és nem megy be a vízbe, ha a bácsi kéri és nem hajlandó semmit sem megcsinálni abból, amit szeretne.Őszintén, nagyon el voltunk keseredve, de újra engedtünk neki és megint egy évre napoltuk az úszás dolgot. Aztán 3 éves korától kezdve próbáltunk helyet találni neki, de reménytelenül. A babaúszáshoz már nagy volt, az igazi úszáshoz meg kicsi. Végül 4 éves kora előtti nyáron találtunk egy tündéri aranyos nénit, akit elfogadott és szívesen járt hozzá. A baj csak az hogy őnála inkább csak pancsolt, mint úszni tanult. Ami persze egy kisebb és vízhez szoktatásra váró gyereknek tökéletes lett volna (illetve, aki retteg a víztől), de neki már kevés volt. Végül apa beszélt a régi úszótársaival, akik  beajánlottak minket a KSC-be, Kiss Miklóshoz. Miklós bácsi a legjobb utánpótlás edző mondták, majd felsorolták szinte az összes olimpikonunkat, aki nála kezdett úszni tanulni. Egyöntetűen az a vélemény, hogy nála meg lehet tanulni úszni!És nekünk pont erre volt szükségünk. Neki is vágtunk szeptember vége felé az edzéseknek, kicsit megkésve, de  becsatlakoztunk. Háááát, mit ne mondjak a kezdet némileg sokkoló volt. Először is, aki ismeri a kőér utcai sportlétesítményt annak nem kell bemutatni  a körülményeket. Az épületet még nagyon jó indulattal sem lehet modernnek nevezni. Inkább az őskorból itt maradt romhalmaznak titulálnám (azóta is folyamatosan kérdezem, hogy tud itt egy olimpiára felkészülni a Cseh Laci, pedig nap, mint nap ott edz a fiúnk mellett). Az aulában kell öltözniük a gyerekeknek télen-nyáron (a kinti mínusz 15 és plusz 35 is egyaránt közvetlenül megcsapja őket) a szétfoszló székeken és padokon. Kapásból heti 3 edzést irányoztak elő az éppen négy évet betöltött kisgyermekünknek. Bemenni nem lehetett vele, egy segédedző pontban 18.00 -kor összeszedte a csoportot és eltűnt velük a forgóajtó mögött. 19.00-kor pontosan nyílt az ajtó és a holt fáradt gyerekeket megkaptuk. Örs az első alkalommal üvöltött és kapaszkodott a nyakamba. Apa tehetetlenül és leginkább kétségbeesve állt, hogy most mit csináljunk...Végül győzött a józanságom és lefejtve magamról a segédedző kezébe nyomtam őt. Közben anyai szívemet ezerszer tépték ki a helyéből. Az első óra, szó szerint pánikkal telt a részünkről. Milliószor elmondtam magamban, hogy mi a csudának teszem ki ennek a gyerekemet és milyen szörnyű anya vagyok. Egyszerre környékezett a hányinger és az ájulás. Majd, vége lett az első órának és a gyermek fülig érő szájjal jött ki. Mi nem mertünk apával megszólalni, végül ránk nézett és azt mondta: képzeljétek, tök jót úsztam! Azóta eltelt egy év. Nem mondom, hogy nem voltak hullámvölgyek az életünkben, és, hogy nem gondoltam párszor arra vajon jó döntést hoztunk-e, de minden hónap utolsó péntekjén, amikor megtartják a bemutató órát, látjuk a fejlődést, látjuk az eredményt. Közben átkerült a középhaladó csoportba és 8-szor végigússza a 33m-es medencét háton. Májusban már versenyre is kiírták, de sajnos lebetegedtünk:-( Igen és valóban, minden mostoha körülmény ellenére itt meg lehet tanulni úszni és ha valaki képes rá megtanítani, akkor az a Miklós bácsi! Nem pancsolnak, úsznak! Technikát tanulnak, szárazföldi edzést és  fegyelem van. És természetesen könnyek is fáradtság is. De ez jó, mert most öt évesen együtt tudunk az uszodába járni, ahol az idegen edző megkérdezi, hol tanult ez a gyerek úszni, mert hihetetlen technikája van. És jó mert minden negatív körülmény ellenére (hullámzó , sós stb. víz), a bójától kiúszik a partra. Mert nem esik pánikba ha lefordul az édesapja szörfjéről a mély vízben. Mert érzékelhetően nagyobb lett a tüdőkapacitása. Mert láthatóan alakulnak a kar izmai. Mert az összes hihetetlen körülmény ellenére sem voltunk betegek. És mert megtanulta tisztelni a vizet!Már nem ugrik be gondolkodás nélkül a vízbe, megszűnt a vakmerősége, már érzi és felméri a saját képességeit és a víz erejét. Itt tartunk most és izgatottan várjuk mit hoznak szeptembertől az újabb úszóedzések. (A képeken a kis cápa sapkást kell figyelni:-)